2018. szeptember 24., hétfő - Gellért
Keresés a tartalomban
BulvárMilliárdosnak lenni egy napra - Taszítás és vonzás

Milliárdosnak lenni egy napra - Taszítás és vonzás


Komoly gondom támadt. Ránéztem 45 ezer dolláros Chopard órámra, és arra gondoltam, hogy a Rolls-Royce-om valószínűleg nem ér ki időben a repülőtérre, és lekésem a magángépemet. Szó sincs arról, hogy személyes problémámnak túl nagy jelentőséget tulajdonítottam volna: tisztában voltam vele, hogy fontosságban messze elmarad egy kongói maláriajárványtól vagy a gazdasági megszorítások miatt kirobbant athéni utcai zavargásoktól. Ezzel együtt izgultam, mivel a repülőút aznapi programom egyik központi eleme volt - kezdte minap egyes szám első személyben megírt beszámolóját a The New York Times hasábjain milliárdosként leélt egy napjáról Kevin Roose, a lap újságírója.

Pénz03

 

Ami az előzményeket illeti: a Wall Streetről író riporterként gyakran közel kerülök a rendkívüli gazdagsághoz. Még sose ettem azonban a Per Sében, és nem hajókáztam a francia Riviérán. Csöpp kis lakásban élek New York Brooklyn negyedében, és ritkán ülök taxiba. A következő huszonnégy órában azonban úgy akarok élni, mint egy milliárdos. Meg akarom ízlelni a luxust - megtudni, hogy milyen sofőr vezette limuzinon és magánrepülőgépen utazni, VIP-bánásmódban részesülni, és privilégiumok végtelen sorát élvezni -, hogy utána visszatérjek megszokott életemhez.

A kísérlet egy paradoxonra is rávilágított. Az Occupy Wall Street mozgalom korában, amikor a globális pénzügyi elitet erkölcstelen és kártékony viselkedéssel vádolják, még mindig lenyűgöz minket a szupergazdagok élete. Tényleg, mi olyan fantasztikus abban, ha valaki milliárdos? - tettem fel magamnak a kérdést. Milyen előjogokat biztosít egymilliárd dollár? És megérthetem-e jobban a szupergazdagokat, ha egy mérföldet ballagok Ferragamo papucscipőjükben?

Rolls-Royce báránybőr padlószőnyeggel

Mike, a Flyte Tyme Worldwide sofőrje reggel hatkor Rolls-Royce-szal várt a lakásomnál. A szélesre tárt ajtón benézve makulátlan fehér belsőt láttam báránybőr padlószőnyegekkel, üléstámlába beépített televíziókkal és akkora ülések közti térközzel, hogy szinte futballozni lehetett volna odabent, nem pusztán a lábat kényelmesen kinyújtani. A kocsit, akárcsak a karórát, a gyártó kölcsönözte egy napra.

Elindultunk az első programomra, egy kiadós reggelire a New York szívében lévő Core klubba. A "Core", ahogy a bennfentesek nevezik, egy, csak a tagoknak rendelkezésére álló intézmény, ahol 50 ezer dollárért lehet megszerezni és évi 15 ezerért fenntartani a tagságot. Akinek ez sikerül, utána olyan híres pénzemberek társaságában ebédelhet vagy vacsorázhat, mint a Forbes magazin által az Egyesült Államok 52. leggazdagabb emberének nevezett Stephen A. Schwarzman pénzügyi szolgáltató (Blackstone Group) és Daniel S. Loeb, a Third Point fedezeti befektetési alap létrehozója és vezetője.

Jennie Enterprise, a klub létrehozója egy spenótos omlett fölött kifejtette, hogy milyen vonzó is az "ultranagy nettóértékű személyek" számára, hogy igazgatótanácsi termektől távol tölthetik az idejüket. "Olyan helyre vágynak, ahol tiszteletben tartják a magánszférájukat, ahol simán válthatnak át a munkáról a pihenésre, takarékoskodva így az idejükkel" - mondta.

Reggeli után siettem vissza a kocsihoz, és az elszáguldott velem a New Jersey-i Teterboro repülőtérre, hogy találkozzam egy milliárdossal, és magángépén elkísérjem az útjára. A mágnás - egy fedezeti befektetési alap vezetője - Georgiába repült, és azzal a feltétellel, hogy a nevét nem árulom el, beleegyezett, hogy meginterjúvoljam a két órás repülőút alatt. Percekkel utána érkeztem, megszegve a magángépes repülés egyik alapszabályát: sose érkezz később, mint a gép tulajdonosa.

Ennek ellenére felszállhattam a gépre. A repülőtérre érve egyenesen a Gulfstream IV-hez siettem és a szalonban helyet foglaltam egy körbeforgatható, gombnyomással ággyá átalakítható kényelmes bőrfotelben. Az utaskísérő kávéval és joghurtos jégkrémmel kínált.

Egy balfék egymilliárd dollárral a számláján is balfék marad

Erre a napra egy hajszálcsíkos tengerészkék öltönyt kaptam, amelyet a Wall Streeten dolgozó férfiakat saját méretre szabott ruháival ellátó Clifton C. Berry választott ki számomra. Valószínűleg egész évben egyszer se néztem ki olyan jól, mint azon a napon. Viszont túlöltözött voltam a milliárdoshoz képest, aki pulóvert, farmert és zokni nélküli, csupasz lábra felvett papucscipőt viselt.


Útközben megkérdeztem tőle, milyen érzés a világ leggazdagabbjai közé tartozni.

"Nézze! A legnagyobb előnye szerintem az, hogy megkönnyíti az ember számára a dolgokat - kezdte a választ. Akárcsak a legtöbb gazdag ember, akivel a Wall Streeten végzett munkám során találkoztam, ő is igyekezett kisebbíteni a pénz hatását. - Egy boldog ember boldog marad akkor is, ha tonnaszámra csinálja a pénzt. Egy balfék pedig egymilliárd dollárral a számláján is balfék marad."

Több tanulmány, köztük az a 2010-ben megjelent is, amelyet a Princeton Egyetem két kutatója, Daniel Kahneman és Angus Deaton készített, hangsúlyozta a tényt, hogy a gazdagok nem boldogabbak, mint azok, akik egyszerűen csak kényelmesen élnek, és gyakran ugyanazok a problémáik: egészségi és munkával kapcsolatos kérdések, családi gondok, és aggódás azért, hogy rendben menjenek a dolgaik.

Megkértem Jim Grubmant, egy gazdagokra szakosodott klinikai pszichológust, segítsen megérteni azt a gondolatot, hogy a milliárdosok a lényeget tekintve ugyanolyanok, mint mi többiek. "Ez ellentétes mindazzal, amit egész életünkben hallunk, de attól még igaz" - húzta alá.

Mégis, két órával később, amikor a milliárdossal leszálltunk a georgiai Sea-szigeten, nem lehetett érzékelni az egyformaságot. A gépnél klasszikus, lenyitható tetejű Mercedes várt, és miután beszálltunk, körbevitt minket az üdülőterületen, ahol sok millió dolláros villák és gyönyörűen nyírt golfpályák sorakoztak. Vendéglátóm hozzászokott, hogy bárhova megy, mindenhol négycsillagos kiszolgálásban részesül: szélesre tárulnak előtte az ajtók, csomagjait kérés nélkül is kezelésbe veszik, ha kocsijának a fékje nem fog tökéletesen vagy füstölni kezd az autó, átül egy másik Mercedesre.

"Valakinek ezt az életet is élnie kell - jegyezte meg, körbemutatva a villája tetőteraszáról elénk táruló ragyogó panorámán. - Isten úgy döntött, hogy én legyek az."

Nincs üresjárat


Három órával később, amikor visszaérkeztem New Yorkba, Steve Rubino egykori floridai nyomozó üdvözölt, aki vállalkozott rá, hogy "személyes védelmi szakértőm" (értsd: testőröm) legyen. Cégének, a Risk Control Strategiesnek komoly tekintélye van a szakmában, dúsgazdag emberek házait szereli fel biztonsági berendezésekkel, és védelmet is biztosít számukra, ha elutaznak valahová.


"Ügyfeleinknek néha felkészítést tartunk. A biztonsági kíséret kényelmetlen lehet annak, aki nincs hozzászokva. De az emberek előbb-utóbb megbarátkoznak vele" - fejtette ki Rubino.

A Times Square-en a nyomomban maradva elkísért a következő programomra, egy személyre szabott edzésre a Sitaras Fitnessbe.

Amikor beléptem, John Sitaras egykori testépítő fogadott, aki egyaránt edzője a General Electric egykori főnökének, John F. Welch Jr.-nek, George Soros nagybefektetőnek és Paul A. Volckernek, a Szövetségi Tartalék egykori elnökének. A sportklub mintegy 140 tagja évente több mint 13 ezer dollárt fizet azért, hogy hasonló mogulok társaságában izzaszthassa magát egy szellősen berendezett, makulátlanul tiszta, 12. emeleti létesítményben.

"Menjünk, bajnok! - sürgetett Sitaras, miután ráérősen ruhát cseréltem az öltözőben. - Itt nincs üresjárat."

Egy személyi edző minden bizonnyal elég lenne egy halandó számára, de a Sitarsas Fitness klienseivel két edző dolgozik.

Hirtelen jött gazdagság szindróma


Észrevettem, hogy aki milliárdos, az sosincs egyedül. Életét a minden kívánságára ugró alkalmazottak felügyelik. Az edzés után az öltözőben egyedül maradva nyugtalanság fogott el. Hová lett a testőröm? Hol a sofőröm?
Megkérdeztem Jim Grubmantól, a gazdagok pszichológusától, hogy idővel egy milliárdos második természetévé válik-e az, hogy képtelen egyedül meglenni. "Ritkán fordul elő, hogy ezek az emberek, akiket oly sokan vesznek körül, egyedül tudnak maradni, és képesek lazítani" - felelte.


Kellemetlen volt beismernem, de tény, hogy milliárdosként eltöltött napom stresszesnek bizonyult. Amikor a Metropolitan Macbeth-előadását és egy Box nevű éjszakai klubban tett látogatást követően, jóval éjfél után véget ért a napom, valami furcsa dolog történt. Rájöttem, hogy engem is elkapott az az érzés, amit a pszichológusok "hirtelen jött gazdagság szindrómának" neveznek.

A kognitív disszonancia egyik fajtája ez, a taszítás és vonzás egyfajta gyors váltakozása. Egyrészt tetszik a milliárdos élet, a vele járó sok privilégium, másrészt ez az életmód annyira cikornyás, túldíszített, hogy nem biztos, hogy valaha is meg tudnám szokni.
Grubman biztosított róla, hogy ha valóban milliárdos lennék, időben feloldanám a disszonanciát. De nem kényszerít rá semmi. Amikor másnap felébredtem, pár évvel korábban kiárusításon vett Timex órám került ismét a csuklómra. Fényesítetlen cipőmbe bújtam, és felvettem kilyukadt zsebű kék zakómat.

A metró felé menet betértem megszokott presszómba, és cappuccinót rendeltem. A kávé, mint mindig, enyhén túl volt pörkölve, másnapos állapotomban azonban kifejezetten jólesett, élveztem gazdag aromáját. Felségesen gazdag aromáját!

Forrás: MTI/ HÍR PORT24

 

 

2012-05-15

Nógrád 24 hírportál
A Nógrád24.hu kiadója a MEDIA TODAY KFT. © Minden jog fenntartva. |
Impresszum | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Etikai kódex | Hírarchívum | RSS | Oldaltérkép
Weboldal készítés: DreamSite