2018. november 20., kedd - Jolán
Keresés a tartalomban
Nógrádi polgárNógrádi a legidősebb dudás

Nógrádi a legidősebb dudás


Pál István, a tereskei dudás 93. évében jár, ő Magyarország legidősebb dudása.

 

dudĂĄs

Azt mondja, ha meghal, azt majd az egész ország tudni fogja, de hogy ne legyen ilyen sötét a felütés, rögtön hozzátesszük, a kétbodonyi dudástáborban beszélgettünk vele, Pista bácsi ugyanis még mindig tanít. És még az interjú közben is énekel, amikor egy-egy nótát hoz szóba, de úgy, hogy egy szót el nem téveszt. Ha egy városnév vagy egy titulus mégsem jut eszébe, azt mondja: "A kutyafáját neki, majdnem mindjárt megmondtam!" Pál István élete egyik felét egy egészen más világban élte, ahol fonó volt, tollfosztás, summásnóta - és tisztelet. Utóbbit nagyon hiányolja a dudás ebből a mai világból.

1919.február 25-én született a Nógrád megyei Kétbodonyban.
- Itt aztán nem sokáig voltunk, mert kevés volt a kommenció édesapámnak - kezd bele élete történetébe. Édesapja csakúgy, mint később ő is, pásztor volt. - Felmentünk Bánkra, ott majdnem még egyszer annyit kapott, mint itt, én már Bánkon legénykedtem. Onnan udvaroltam Tereskére.


A nógrádi dudás be is nősült Tereskére, és ma is ott él, de már egyedül. Felesége 1983-ban meghalt.


- Úgy is lett ismert, hogy a "tereskei dudás" - jegyzem meg, mire elmosolyodik: - Én az országunkban a legidősebb dudás vagyok. Én vagyok az utolsó. Ha én meghalok, az egész országban, meg máshol is fogják tudni, hogy meghalt az utolsó dudás Magyarországon.
- Érzem magamon, hogy gyengülök már - teszi hozzá, de mindjárt mondja is, hogy most karácsonyi énekeket dolgoz fel, "abba köll egy kis friss is, egy kis lassú is". Bele is kezd: Betlehemnek pusztájába/pásztorok vigyázatába...
Öt énekkel dolgozik, ezeket elő is adja majd az ünnepen a Magyar Dudazenekar, "van, hogy tizenöten is összeállnak".
- Először mikor volt a kezében duda? - a kérdésre rögtön visszakérdez hamiskás mosollyal: - Megmondjam? Akkor nagyon soká' együtt leszünk! Kilencen voltunk testvérek, én voltam a negyedik gyerek, az első fiú. Akkor még nem szaladgáltak kórházakba, mindenkinek volt szülőfaluja. Úgy mondom, ahogy van, a pásztoroknál van babona. Ott volt édesanyám, édesapám, meg a bábaasszony. Amikor oszt a világra jöttem, azt mondja a bábaasszony édesapámnak: "Pista bácsi, fiú!" Fiú? Meg ne fürdesse addig, amíg nem fogom meg. Akkor volt először duda a kezemben, amikor apán behozta a dudát, és betette a magzatvizes kezembe a dudasípot, és tartottam. Mintha ráolvasna, azt mondta: "Lépj a nyomdokba, úgy őrizd a jószágot, és úgy neveld a családot, mint én, így éljél a világban."

Én ezt mind felvettem az agyamba

- Amikor már öt-hat éves voltam, nagy fonók voltak nálunk télen - mesél tovább. - Kívülről kemence volt, belül meg nagy kuckó, egész héten meleg volt. Nékem könnyű volt a népdal, a duda, a furulya, a furulyacsinálás, a cifrázás, a karikás fonása - mind a család csinálta, a szülők. Akkor még a falusi lányoknak ki kellett állítani a stafírungot. Tollút fosztottak a dunnába, vánkosba, fontak, szőttek. Éjfél után kettőig is fontak, volt, hogy tízen is voltak nálunk. Nagyon szép volt, mikor a lányok rákezdték a nótát. Volt karikázó nóta, ballagó nóta, én ezt mindig dúdolgattam. Amikor megjött a tavasz, jöttek a kanászok, gulyások, juhászok, ünnepséget tartottak hol a mi házunknál, hol máshol. Ott megint könnyű volt a pásztornótákat megtanulni. Én ezt mind felvettem az agyamba. Karácsonykor pedig a pásztor minden házhoz vörös gyűrűt adott be, ahonnan disznót, tehenet, juhot hajtott ki, és köszöntötte a gazdákat. A kanásznótákat, juhásznótákat, summásnótákat mind így tanultam meg.
Szóba hozza Purdli méltóságos urat is, akinek hatalmas birtoka volt Keszegen. Az uraság summásokat tartott, ott dolgoztak az ő nővérei is. Mint felidézi, az édesapja elmondása szerint volt Patai bárónak egy szürkemarhát őrző gulyása, Brozannak hívták, ő dudákat is készített, régen még ő is ezeket a hangszereket használta. Ő maga alkatrészt nem készített, csak a tömlőt kecskebőrből.
Három-négy évesen már ment az apjával a sertésállományra vigyázni. Az öccsével arról beszélgettek, hogy ne legyenek kanászok, menjenek inkább juhásznak. A nógrádkövesdi gazdaságba mentek juhásznak, végül mindketten juhászként is mentek nyugdíjba.


Ha leül, már csak félember

A tereskei dudás segít tisztázni a "pásztorkodás" körüli fogalmakat is.
- A pásztorok mik? Kanász, gulyás, béres, csikós, libapásztor, szőlőpásztor - ez mind pásztor. Uradalmakban, majd 1941-42-től állami gazdaságokban dolgoztak, ott is megcsináltuk azt, amit kellett. Hogy telt egy nap? Attól függ, hogy milyen volt az idő - magyarázza. - Ha jó idő volt, akkor jól telt, esőben az ember leülni se tudott. Rátámaszkodtam a botra, oszt néztem, figyeltem, legel-e mind, nincs-e sánta köztük. Belenyúltam a szűrujjba vagy a tarisznyába, kivettem a furulyát, furulyázgattam magamnak, hogy el ne aludjak, meg elmenjen az idő. Mert egy rendes pásztor, ha meg akarja a jószágot pontosan őrizni, ha áll, egész ember. Ha leül, már csak félember, ha lefekszik, akkor már nem ember.
A dudást 1972-ben nyugdíjazták a juhászoktól, utána otthon furulyákat, ostorokat csinálgatott.
Azután 1992-ben fordulópont következett be az életében. Akkor már kilenc éve volt egyedül, és megbetegedett. Abban az évben kereste meg a budapesti Juhász Zoltán és a füleki Agócs Gergő: olyan embert kerestek, akitől "tanulni tudnának, aki minél több nótát ismer." Egy hétig győzködték, végül kivitték hozzá Fábián Éva énekest is, addig-addig, míg elment velük egy táborba Szikfőkútra. Ez volt az első alkalom, hogy tanított.
- Vagy 20-25 fiatal volt abban a táborban. Biztos már szóltak nekik, mert szaladtak körülem. Valahogy a szívem másképp kezdett verni, és kivirradt az a szomorúság - eleveníti fel. - Tanítottam a dudát, a furulyát, a népdalokat. 1995-ben megkaptam a Népművészet mestere címet. De már akkor annyira hírem volt jobbra-balra, a megyém, Nógrád megye is megbecsült, megkaptam a Madách-díjat. Utána megkaptam a Magyar kultúra lovagja címet. Tereskének, Kétbodonynak díszpolgára vagyok. Azóta is, fáradtságot nem ösmerve tanítok, de szeretnek.

Most valahogy úgy elromlottak

Élete egyik felét egy egészen másfajta világban élte le. Vajon melyik volt a jobb, az, vagy ez?
Először azt mondja, hogy nem mer semmit szólni, de aztán elneveti magát, és "csak szól":
- Visszasírnám a múltat. Minden parasztnak saját földje volt, állatai voltak, saját magának ültetett, aratott. Másképp viselkedtek a fiatal lányok, volt udvarlás, lagzi. Most valahogy úgy elromlottak, már nem olyan, mint volt. Nem úgy viselkednek a fiatalok, ahogy kellene. Nékem semmi közöm hozzá egyáltalán, csak az én legénységemhez képest olyan furcsa. Csak mi már kihalunk... Hogy is tanítottak engem a szüleim? Magyar vagyok, magyarnak születtem, magyar nótát dalolt a dajka felettem. Magyarul tanított imádkozni anyám, és szeretni téged, hazám... Ez elmaradt. Hol van az, hogy "édesanyám"? "Mami, nem hallod, hallgass már ide, mi az, süket vagy?" Szabad egy anyának ilyet mondani, aki világra hozta, neveli?!
A táborokból azzal szokott búcsúzni: ne dobják el azt a kis valamit, amit most itt tanultak, és legalább vasárnaponként vegyék elő a nótát.
És sulykolja a tanítványokba azt is: "Én nem bánom, akárhogy öltöztök, hogy meztelenül jártok - így megmondom, ahogy igaz -, hogy mentek a többiek után, hogy egyformán öltözzetek, engem az nem érdekel, de köszönjetek magyarul, és egyre kérlek benneteket, a szívetek legyen magyar!"

 

Forrás: mti

2011-09-20

Nógrád 24 hírportál
A Nógrád24.hu kiadója a MEDIA TODAY KFT. © Minden jog fenntartva. |
Impresszum | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Etikai kódex | Hírarchívum | RSS | Oldaltérkép
Weboldal készítés: DreamSite